Önszabotázs: miért állnak az emberek a saját útjukba, és mit mond erről a kutatás?

Egy fontos vizsga előtti este egy diák későig kint marad a barátaival. Másnap gyenge az eredmény, és kész a magyarázat: „Fáradt voltam.” Ha jó lett volna az eredmény, tehetségnek tűnt volna. A diáknak így vagy úgy sosem kell megtudnia, mire lett volna képes teljes erőbedobással.

A pszichológusok ezt önhendikepezésnek (self-handicapping) hívják: akadályt gördítesz a saját teljesítményed elé, hogy egy kudarcot az akadályra lehessen fogni, ne a képességeidre. Az önszabotázs az ilyen szokások tágabb körének hétköznapi neve.

A gyógyszeres kísérlet

1978-ban Edward Jones és Steven Berglas leírta az önhendikepezést, és kísérletben is megvizsgálta. Diákok egy feladatsort oldottak meg, és mindannyian azt hallották, hogy jól teljesítettek. Egyeseknél a feladatok megoldhatók voltak. Másoknál többnyire megoldhatatlanok, így a dicséret érdemtelennek tűnt. A második kör előtt minden diák választhatott egy olyan gyógyszer között, amely állítólag javítja a teljesítményt, és egy olyan között, amely állítólag rontja.

Azok a diákok, akiknek a korábbi sikere érdemtelennek tűnt, gyakrabban választották a teljesítményrontó gyógyszert. Nem voltak biztosak benne, hogy meg tudják ismételni az eredményt, ezért előre kifogást teremtettek maguknak.

Az ár idővel

A kifogás egy pillanatra megvédi az önképedet, de közben valószínűbbé teszi a kudarcot. 1998-ban Miron Zuckerman, Suzanne Kieffer és Raymond Knee hosszabb időn át követett egyetemistákat. Akik többet önhendikepeztek, később rosszabb jegyeket kaptak és rosszabbul érezték magukat, ezek a következmények pedig további önhendikepezéssel jártak együtt. A szokás önmagát táplálta.

Mit kérdez a tesztünk?

Az Önszabotázs tesztünk 12 állításból áll, amelyeket mi magunk írtunk Jones és Berglas önhendikepezés-fogalmára építve. Önreflexiós eszköz, nem validált kérdőív, és egyetlen összpontszámot ad. Egy 5 fokú skálán válaszolsz, amely az „egyáltalán nem értek egyet” választól a „teljesen egyetértek” válaszig terjed, és minden állítást ugyanúgy pontozunk, így a magasabb pontszám több önszabotázst jelent.

Néhány állítás a klasszikus önhendikepezést írja le, például: „A fontos dolgokra való felkészülést addig halogatom, amíg már nem lehet jól megcsinálni őket.” Mások tágabbak. Az egyik a cél előtti feladásról szól: „Sok mindenbe belekezdek, de közvetlenül a befejezés előtt abbahagyom.” Egy másik az elutasítás előtti távozásról: „Otthagyom a lehetőségeket (egy állást, egy kapcsolatot, egy projektet), mielőtt bárki elutasíthatna.” Egy pedig a mintázat egészét nézi: „Visszatekintve ismétlődő mintát látok: én magam álltam a saját utamba.”

Mit kezdj az eredményeddel?

A magas pontszám egy szokást ír le, és az önszabotázs többnyire véd valamit: általában az önbecsülést, vagy attól a félelemtől óv, hogy mások megítélnek. Hasznos kérdés, hogy mitől véd meg téged az akadály. Ha a válasz az, hogy „attól, hogy kiderüljön, nem vagyok elég jó”, a mintázat talán közelebb áll az imposztorélményhez vagy a perfekcionizmushoz, mint a lustasághoz.

Néhány gyakorlati lépés segíthet. Tűzz ki egy kicsi, korai határidőt, amelyről csak te tudsz. Vedd észre a pillanatot, amikor a kifogás után nyúlsz, legyen az a késői este vagy a végtelen görgetés, és nevezd meg. Ha pedig valami jól sikerül, írd le, mit tettél érte, hogy a sikernek legyen egy megismételhető oka.

Ha főleg a halogatás a mintázatod, olvasd el, miért halogatunk, és hogyan hagyhatod abba. Ha ismerős a hang, amely azt mondja, hogy nem érdemled meg a sikert, jó következő lépés az imposztorszindróma teszt.